Amerikában bármi megtörténhet… Veled is!

…avagy sokkoló élményeim Amerikában 3

SF Pride

San Francisco-ban járunk, 1997-ben. Éppen próbálom túltenni magam a San Francisco Pride adta sokkon. Nem a kulturált, színvonalas és szórakoztató melegfelvonulás a megdöbbenésem tárgya, hanem facér nőként nehezen viselem, ahogy a hiper-jól kinéző pasik közvetlenül mellettem, nem a felvonulás résztvevőiként, gyengéden átölelik egymást. Nem hivalkodóak, nem túl intimek, de nekem fáj! (tovább…)

A felvonulást megnéztem, megtapasztaltam. Indulok hazafelé. Ránézni nem merek egyetlen férfire sem – hátha nem nőként tekint rám. Furcsa érzés. Eddig eszembe sem jutott.

Aztán éneklésre leszek figyelmes. Hátranézek, és egy fiatal színes bőrű férfi sétál mögöttem, önmagát szórakoztatva éneklésével. Hamarosan utolér, de már nem énekel.

“It was nice” – mondom neki.

“Like Rhythm and Blues?” – kérdezi csak így egyszerűen, majd szinte meg sem várja őszinte igenlő válaszom, már énekel is újra. Nekem. Csak nekem. A sarokig. Ott elköszön, és elválnak útjainak.

Nem tudom ki volt, nem tudom, hová ment. Azt tudom, hogy én izgatott örömmel és zenével a szívemben tartok visszafelé a szállásomra. A SF Pride-kavarta vegyes érzelmek még élnek bennem, és a nekem szóló privát egyperces koncert élménye is. Tudom, hogy ez a nap sokáig nem merül feledésbe. Még most, 2013 végén is tisztán emlékszem mindenre.

Leszállni egy buszról egyszerű. Vagy mégsem?

… avagy sokkoló élményeim Amerikában 1. rész

Kalifornia – imádom! Kaptam már ott számos felejthetetlen élményt – de igencsak zavarba ejtőt is! Itt van egy:

Fedezzük fel San Francisco-t ! – Ezzel a céllal indultam neki a városnak, és mivel sok látnivaló várt, elterveztem: tömegközlekedem. Nem gondoltam, hogy kínos helyzetbe fogok kerülni hamarosan.
Nagyon ügyesen meg is találtam a rengeteg busz és buszmegálló között azt, amelyikre nekem szükségem volt.

Bus inside

Mivel mentem kb. 6-7 megállót, volt alkalmam kilesni, hogy kell majd leszálljak a buszról. Már filmekben is felfedeztem, hogy az ablakok tetejénél végigfut egy madzag a busz elejétől egészen a hátuljáig mindkét oldalon (a képen is látszik). Megfigyeltem, hogy ezt húzzák meg az emberek, hogy jelezzék, le akarnak szállni. Nagyon örültem, hogy én ezt tudom, és már alig vártam a megállómat – én akartam meghúzni a madzagot! (tovább…)

Így is történt. Annak rendje módja szerint a vezetőnél fel is gyulladt a leszállási szándékom jelző lámpa. Ekkor még nem sejtettem, milyen kínos jelenet következik! Beálltam az ajtóba. A busz megállt. Ajtó nem nyílt. Én vártam. Mindenki várt. Én álltam. Mindenki engem nézett (én akartam csak leszállni). Már a sofőr is engem nézett. Kétségbeesetten néztem körbe “Most mi van? Nem tudok leszállni egy buszról?!?”- gondoltam. Ekkor valaki megszánt – vagy egyszerűen rájött, hogy turista lehetek – és odakiáltott: “Step down.” Nem mozdultam: zárva az ajtó, miért is mennék?! “Step down!” “Step down!” – hallottam most már mindenfelől. Nem volt más választásom, elindultam a csukott ajtó felé. És láss csodát! Ahogy leléptem az első lépcsőfokra, kinyílt az ajtó. Gyorsan leiszkoltam a buszról és igyekeztem túltenni magam ezen a kínos jeleneten. Azóta is sokszor eszembe jut a “Step down!” esetem. Surprised